A pogányok puszta vezeklési eszköznek tekintették imáikat, amellyel a bűnt kiengesztelhetik; úgy gondolták, hogy minél hosszabbak imáik, annál több érdemet szereznek vele. Azonban, ha tevékenységük által megszentelődhettek volna, az azt jelentené, hogy olyan valamivel rendelkeznek, ami örvendezésre és dicsekvésre méltó. A farizeusok is elfogadták az imának ezt a pogány módját, amivel ma is találkozhatunk az ún. keresztények között. A megszokott, betanult imaszövegek egyszerű ismétlése — anélkül, hogy szívünk Isten után vágyakozna — ugyanaz, mint a “pogányok szócséplése”. HB 88.2
Az ima nem jelenti a bűnök kiengesztelését; önmagában sem ereje, sem érdeme nincs. A sok szép szó — amely rendelkezésünkre áll — nem ér fel egyetlen szent kívánsággal sem. A legművésziesebben összeállított imák is csak üres szavak, ha nem a szív őszinte érzelmeit fejezik ki. Azonban a megtört és alázatos szívből fakadó ima — amelyben a lélek egyszerű vágyát tárja fel, mint amikor valaki barátját kéri valamire, annak biztos tudatában, hogy az meg is hallgatja — a hit imája. Isten nem kíván szertartásoskodó, csupán formai hódolatot; azonban a bűneinek és gyengeségének tudatától megtört szív kiáltása utat talál irgalmas Atyánkhoz. HB 88.3