Túl keveset szólnak a keresztények élettapasztalataik becses fejezeteiről. Isten munkáját bénítjuk és Istenre vetünk árnyat, ha nem élünk az áldott beszélgetés lehetőségével. A szívben féltékenységet, rosszindulatot és önzést ápolnak, és szavaik a belső romlást visszhangozzák, gonoszak a gondolataik és gonoszul beszélnek azok, akik egyébként Krisztus nevét vallják. Ritkán említik Isten jóságát, kegyelmét és szeretetét, amely megnyilvánult abban, hogy a világnak egyszülött Fiát adta. Ezt tette Ő értünk, és nem jogos-e, hogy szeretetünket és hálánkat szavakkal is kifejezzük? Vajon ne törekedjünk arra, hogy beszédünk egymás megsegítésének és bátorításának forrása legyen keresztényi életünkben? Ha igazán szeretjük Krisztust, szavainkkal dicsőíteni fogjuk Őt. Gyakran megtérnek a hitetlenek, ha Isten dicséretét és az iránta érzett hála szavait hallják. ÜI 239.2