Az apostol maga is törekedett az életszentség ama fokára eljutni, amelyet testvérei elé tárt. A filippibelieknek a következőképpen írt: “De amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt... Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna. De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig amelyek előttem vannak nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Jézus Krisztusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Ef 3:7-14). Végtelen különbséget találunk az apostol e szerény szavai és azoknak dicsekvő és beképzelt beszéde között, akik önelégült jámborságukkal magukat bűntelennek tartják. Csakis saját életének tisztasága és hithűsége adott erőt, jelentőséget és fontosságot intelmeinek, melyeket hittestvéreihez intézett. ME 65.3