Az önuralom hatalma.

A jellem a gyermek és fiatalkorban a leginkább fogékony a különféle benyomásokra. Ilyenkor kell megszerezni az önuralmat. A családból, az otthonból olyan befolyások áradnak, amelyek kihatnak az egész életre. Nem annyira a veleszületett természet, mint inkább az ifjú évek alatt felvett szokások határozzák meg, hogy ki fog győzni és ki bukik el az élet küzdelmeiben.ÜI 74.5

Fiatalok és öregek egyaránt hajlamosak arra, hogy elnézzék önmaguknak a türelmetlen, heveskedő szavakat. Azt hiszik, hogy elegendő felhozni mentségül, hogy “nem vigyáztam eléggé magamra, és nem gondoltam komolyan, amit mondtam”. De Isten igéje nem veszi ilyen könnyedén ezt a dolgot: “Láttál-e a beszédeiben hirtelenkedő embert? A bolond felől több reménység van, hogynem afelől.” “Mint a megromlott és kerítés nélküli város, olyan az ember, akinek nincs birodalma a saját lelkén.” (Példabeszédek 29:20; 25:28)ÜI 74.6

Az életünket megkeserítő bosszúságoknak, szívfájdalmaknak és aggodalmaknak legnagyobb részét a szabadjára engedett indulatok okozzák. A heves, szenvedélyes, meggondolatlan szavak egyetlen pillanat alatt olyan bajt okozhatnak, amelyet egy egész élet bűnbánata sem tud többé meg nem történtté tenni. Megtört szívek, elidegenített barátok, hajótörést szenvedett életek a következményei a hirtelen, meggondolatlanul kiejtett, bántó szavaknak. Sokszor éppen azokat illetjük ilyen indulatos beszéddel, akik segítséget és gyógyulást várnak tőlünk.ÜI 75.1

A túlfeszített munka is gyakran lehet okozója annak, hogy elveszítjük önuralmunkat. De az Úr sohasem kényszerít senkit sietős, bonyolult munkára. Sokan olyan súlyos terheket vesznek magukra, amelyeket a könyörületes mennyei Atya nem nekik szánt. Az Úr senkit sem kötelez eszeveszett hajszára. Isten azt kívánja, hogy tudatára ébredjünk: nem dicsőítjük Őt, ha túlterheljük magunkat, ha szívünk és agyunk kifárad, s ingerült, borzalmas szidalmakat szórunk másokra. Csak azokat a felelősségeket vegyük magunkra, amelyeket Isten szabott ránk, és Őbenne bízva legyen szívünk tiszta, nyugodt, beszédünk kedves.ÜI 75.2